Persze időközben hallgattam ezt is, azt is, itt-ott, de az otthoni teszt más. Úgy esett, hogy a nagy készülék-osztásban rám maradt az Audiolab 8200-as szériájának sztereó elő-végerősítő tesztje, amelyet egy csöppet sem bántam. Ugyan CD játszót a legegyszerűbb tesztelni, mert annál csak átkapcsolunk az egyik bemenetéről a másikra, de az erősítő sem rossz, ebből a szempontból a lemezjátszó pickup tesztje a leginkább macerás dolog, azoknak van szerencséje, akiknek a futóművére két hangkart is lehet felszerelni (ezért teszteli ebben a számban a hangszedőket a legnagyobb guru, Szalai Laci, és nem én).
Egy teszt lefolyása általában hasonló koreográfiát követ: elkezdődik a csere-bere a készülékek között, és lassan teljesen ráhangolódsz arra, amit hallasz. A legvégén már csak önigazolásként teszek fel újabb, és újabb lemezeket, valójában a verdikt már elkészült a fejedben. Mondom, általában, de szerencsére nem mindig.
Az Audiolab 8200Q/8200P sztereó elő-végfok páros nem állított megoldhatatlan feladat elé, sőt, kihasználtam a tesztelési időszakból adódó lehetőséget és minden kezem ügyébe eső hangsugárzóval kipróbáltam őket.
Az Audiolab régi, klasszikus brit márka, igaz ma már – mint oly sok neves gyártó – külföldi tulajdonban van. Az elmúlt évtizedben a high end piacán komoly átrendeződéseknek lehettünk tanúi, híres nevek kerültek bankok, befektetői csoportok tulajdonába. A kínai IAG Group is olyan legendás vállalatok gyűjtő cége, mint a Quad, Audiolab, Wharfedale, Mission, Luxman, Castle – ugye, mind jól csengő név az audiofília hőskorából. A gyártás Sencsenben történik, de ennek sem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani, szinte minden menő és kevésbé menő elektronikai cucc, amelyet nem egyedileg, kézzel szerelnek össze, a távol keleten készül (lásd iPhone).
Az Audiolab azért is érdekes, mert a 8000A integrált erősítőjük hosszú évtizedeken keresztül az egyik stabil pontja volt az angol hifi lapok best buy ajánlásainak, ami még egy a tradíciókat kedvelő nemzet esetében sem teljesen magától értetődő.
A 8200-as széria formavilága nem sokat változott az elődökhöz képest, ugyanolyan keskeny dobozok, mint voltak. Ami különbség mégis tetten érhető, az egyértelműen az előnyükre válik a készülékeknek. Először is kapható szálrahúzott alu dobozban, nem csak feketében. Az ős 8000-hez képest a tervezők az előlapon eluralkodó gombtengert sikeresen regulázták meg, megtartva mintegy utalásként a régi hosszúkás forgató gombok alakját a mostani kezelők közepén. Nem mondom, ha én lennék a gyártó, így is kettővel kevesebb forgókapcsolót tettem volna a készülékre, mert a felvétel választónak a mai letöltöm világban már nincs létjogosultsága, és a Gain erősítési fokozat hat állású kapcsolója nélkül is meg tudnék lenni, de, ekkor a már emlegetett tradíciók oly mértékben fenékbe lettek volna billentve, hogy az az egyéni Audiolab megjelenést veszélyeztetné. Persze ezek a megjegyzések a 8200Q előerősítőre vonatkoznak, a 8200P sztereó végerősítőn továbbra is egy bekapcsoló gomb található a mértékletesség szép példájaként.
8200Q – előerősítő
Három nagyszintű bemenettel, két magnó, valamint egy videó hang be- és kimenettel rendelkezik (ezt mondjuk nem értem). Dicséretes módon kapunk két pár előerősítő kimenetet, ami jól jöhet több helység, vagy kettős erősítés esetén. Jó szolgálatot tesz a hangminőség oltárán a motorizált Alps hangerőszabályzó potenciométer, és az aranyozott kapcsoló relék.
Az előerősítőhöz egy szép formatervezett alumínium rendszer-távirányító is jár, amely a CD játszót és a tunert is vezérli. Milyen szép világ lehetne a miénk, ha még tanítható is lenne a hosszú kéz, és más készülékek vezérlését is megoldhatnánk evvel a mutatós darabbal.
8200P – végerősítő
Szintén alaposan ellátták csatlakozókkal. A hangfalakat csatornánként 2-2 pár banán aljzat fogadja, és a bemeneti vonalszintű csatlakozó mellett – kedves gesztusként a tervezőtől – tovább linkelhető kimeneti csatlakozó is található. Az Audiolab 8200P sztereó végerősítő csatornánként 100 W teljesítményre képes 8 ohmon, ami tisztességes teljesítmény. A gyártó honlapja szerint ez az erő a legnehezebben meghajtható hangsugárzókhoz is elég kell legyen. No, rajtam nem múlik, rendelkezem az egyik legkönnyebben és a legnehezebben hajtható hangsugárzóval is, szóval hajrá.
Mostanáig fogalmam sem volt arról, mennyibe kerülnek az Audiolab elektronikái, úgyhogy felmentem az internetre és kikerestem a forgalmazó Audio Mekka honlapján a 8200Q/8200P árait. Ellentétben az ebben a számban tesztelt JBL hangdoboz esetével, az Audiolab csapat azt az árszintet hozza, amit a formaterv és a teljesítmény alapján elvár tőle az ember, így az előfokért 249 900, a sztereó végfokért 219 900 jó magyar fizetőeszközt számítanak fel. Ez így együtt valamivel alatta marad a lélektani félmilliós árnak, de ha a hang igazolja, akkor kirakhatjuk mellé a nagy piros pipát.
Meghallgatás
A lehallgató rendszer a következőkből épült fel: Philips CD304 modifikált csöves cd játszó, Audio Note J/L hangsugárzók, Isoda és Takács Jenő féle interkonnekt kábelek, Straight Wire Quartet hangszóró vezetékek, USA Audio The Rack légpárnás állvány, Söund Arts S1 hangfalállvány. A kontroll készülékek a Croft Micro csöves előerősítőből és Dénes Péter 211 SE csöves végerősítőből állt.
Az Audiolabokat jelen szám JBL revüjében is használtam, szóval, aki többet szeretne tudni a készülékek hangjáról, olvassa el azt a cikket is.
A teszt megkezdése előtt hangnyomás mérő és tesztlemez segítségével a füleim magasságában összelőttem a két erősítő hangerejét, nehogy abba a hibába essek, hogy a hangosabb készüléket jobbnak halljam. Otthon kikapcsoltam a hűtőszekrényt és a mobiltelefont, lekapcsoltam a kazánt, és elhúztam a függönyöket. A vezeték nélküli csengőben szerencsére már napokkal előbb lemerült az elem, szóval a postás és a szomszéd néni zavarásával sem kellett számolnom.
A következőkben leírt minden mondat és megjegyzés az Audiolab hangjára vonatkozik a csöves páros ellenében.
Az első lemez egy igazi klasszikus, olyannyira, hogy mono felvétel. Ella Fitzgerald és Louis Armstrong ’57-ben rögzített lemeze, amelyen olyan halhatalanok kísérik az énekeseket, mint Oscar Peterson (zongora), Ray Brown (bőgő), Herb Ellis (gitár) és Buddy Rich (dobok). Verve kiadás természetesen.
A szám a Moonlight in Vermont, hadd szóljon: Remek ez a lemez, a swing korszak után a középkorú Armstrong és a nála jóval fiatalabb zenészek csodás pillanatai.
Ella Fitzgerald éneke az Audiolabon sokkal hangsúlyosabb, az analóg mesterszalag zaja jobban hallatszik. A közép és a prezensz tartomány jobb, ellenben a mély- és az igazán magas hangok visszafogottabbak. Kellene basszus és levegő, de az a kifejező középtartomány szinte mindenért kárpótol. Ez utóbbi egyébként a JBL tesztelésekor nagyon jó szolgálatot tett, szóval okos választással előnnyé kovácsolható mindez. Szinergia legyen a mai varázsszó.