Hermetikusan zárt körülöttem a tér. Nem hagyom befolyásolni magam, nem nézek korábbi teszteket, ajánlásokat, vájtfülű, magabiztos blogokat, sőt, a technikám oly kiforrott, hogy a készülék ára is teljesen közömbös. Csak a fül van – ami olyan amilyen – csak a készülék és én. A zárt burkon természetesen vannak apró hajszálrepedések, melyek közül talán a legfontosabb, amit a múlt ütött, s ami arról szól, hogy a kollektív emlékezetben már jelen van egy Obelisk. Arról az Obelisk-ről van szó, ami bő másfél évtizede került a látóterembe, kerülgettük egymást, nem jött létre a nagy találkozás, s ennek az okát feltehetőleg bennem kell keresni, mivel soha nem tudtam megbarátkozni azzal a hangkarakterrel, amit fel tudott ajánlani. Ilyen távlatból nehéz pontosan fogalmazni, az emlékeimben egyfajta fátyolosság, meleg, kicsit karcos hangulat rémlik, ami egy-két műfajnak kifejezetten jól áll, de a klasszikus zene ezt elég nehezen viselte.
Tehát egy reinkarnációról van szó, s talán előre lelövöm a poént, de ha egy reinkarnáció ilyen, akkor a halált mindenkinek szívből ajánlom. Fele akkora dobozban elfér az új technika jelezve, hogy az idő múlásában az innováció töretlen annak ellenére, hogy egy teljesen „hagyományos” integrált erősítőről van szó. Az idézőjel kizárólag az alapkivitelnek szól, ami kiegészíthető phono (Heed Audio Vinyl-1 MM) és DAC (Heed Audio Dactil-1) modulokkal, illeszthető hozzá külső táp (Obelisk X-2), így a teljes kiépítésig vezető út magában hordozza a rendszer fejlesztésének – a család által meg nem értett – felhőtlen örömét is. Ez egy komplex gondolkodás, a digitális kor hajnalán túl is egy versenyképes idea. Jómagam a belső műszaki tartalomhoz teljesen fű vagyok, sőt deklarálom is, hogy teljesen hidegen hagy. Nem érdekelnek a kötések, a trafók, a nyákok, kizárólag a végeredmény érdekel, a hangzás után másodsorban a küllem.
A berendezés architektúrája mértéktartó és arányos, mérete ellenére masszívan megépített darab. A fronton lévő nagyméretű ezüst gombok a melléjük illesztett kék LED pontokkal viccesen bandzsítanak és jól ellenpontozzák a márka emblematikus, kortalan betűkarakterét. A hátfalon szerkesztett aljzatok sora mind precíz kialakítású, masszívabb csatlakozókat is kényelmesen fogadnak. Kimondottan szellemes az a kortárs mozdulat, ahogy a hűtőbordák átütik a házat, átláthatóvá válik a test, így az erősítő alatt elhelyezett brüsszeli-csipke terítő is teljes pompájában élvezhető. A készülékhez hozzárendelt távirányító nem akarja megváltani a világot, funkcionális darab, kizárólag arról szól, amire kitalálták és mivel akkora, mint egy bankkártya, bár sok értelme nincs, de könnyen elfér egy pénztárcában is.
A hermetikusan zárt térben természetesen meghatározott egy referencia pont, ami a következő komponensekből áll: AUDION Silver Night 300B, Sonus Faber Grand Piano, Kimber Kable 4TC, egyeres nagy tisztaságú ezüst no name összekötő és egy Rega Planet, jó akusztikájú tér, nagynéni megörökölt fotelja áthúzva, újra lakkozva, lábtartóval. Gondosan összeválogatott elemek ezek olyan hangzásvilággal, mellyel közel nyolc éve gond nélkül együtt tudok élni.
A tesztelés végtelenül kifinomult módszertana szerint, ezen írás tárgya nem lett mélyvízbe dobva, egy olyan felvétel jelentette az intrót, ami egy jobb minőségű laptopot is a mennyekbe repít. Randy Weston – Khepera című lemeze végtelenül taktilis, narratív zene. Azt a feszültséget, mely végighúzódik az albumon az Obelisk folyamatosan hozta a transzparencia és a kellő részletezettség mellett, ahol húrtépés volt, ott húr tépődött, ahol mélységnek kellett lenni ott mélység volt, de nem is akármilyen. Zavarba ejtett az Obelisk első félmondata, így vissza is léptem gyorsan a referencia pontomhoz, feltéve a kérdést, hogy hogy is van ez?
Nos, úgy volt, hogy a referencia pont dinamikai deficitjét természetesen nem érzékeltem az Obelisknél és ez az apró különbség, olyan értéktöbbletet jelentett az interpretációban, ami kinyitotta a zene horizontját. És mindeközben bandzsítottak a LED-ek.
Ez év elején volt egy fantasztikus előadás a MŰPÁ-ban. Vincent Dumestre és társulata a Le Poéme Harmonique egy újcirkuszos produkcióba oltott, lineáris zenés történetet adott elő velencei barokk stílusban. Padlóra került laikus és kritikus. Annyira magával ragadott az előadás, hogy természetesen elkövettem azt a hibát, hogy hazaérve a referencia ponton kértem számon az élő előadás atmoszféráját. Nem volt akkora csalódás, mint azt elsőre gondolnánk, de kétségtelen, hogy voltak hiányosságok. A túljátszott és néhol karikírozott szerepek az Obelisknél is visszaadták az élőadás hangulatát, a középtartomány nyílt és tiszta, a vásári, farsangi hangulatot megjelenítő csörgő-zörgő hangszerek viszont kissé visszafogottak és lágyak. A zene vertikumát is széles tartományban hozza, a lényegről beszél sallangmentesen. Visszatérve az újjászületés és a halál fogalom körére meg kell állapítanom, hogy itt teljesen másról van szó, mint tizenöt évvel ezelőtt. Meghalt, mint pandamaci és újjászületett, mint leopárd. Természetesen tisztában vagyok a hasonlat bárdolatlanságával, de a lényeget szerintem pontosan leírja, mégpedig azt, hogy itt egy alapvető tervezői koncepcióváltás történt. Nem színezünk, nem beszélünk félre, nem wuduzunk …… stb. Az új készülék (2009) a nyíltságról beszél, a tisztaságról és a pontos prezentációról, kellő dinamikával ötvözve. Önmagában ez még nem a siker kulcsa, de mint kijelölt irány, számomra végtelenül szimpatikus és ráadásul Made in Hungary!
A referencia ponthoz képest a nagyzenekari műnél kissé összeszűkül a tér. Schubert V. szimfóniája nem hozza a várt nyíltságot és pontos térbeliséget. Tisztának továbbra is tiszta, de a zenészek kettesével ülnek a székekre és a színpad mélysége és szekcionális bontása is nehezen követhető. Újra. Nagyobb hangerő, újbóli helykeresés a fotellal, de csak nem nyílik. Kitartó vagyok, újra! Nem, továbbra sem találom amit keresek, vagy amit szeretnék hallani, de ennek ellenére nem élem meg kudarcnak a dolgot, mert összességében kerek az a kép, amit az akkor 19 éves zseni elénk tár a világból.
„Weinen, Klagen, Sorgen, Zagen” BWV12
A csüggedés, az aggódás, a fájdalom kantátája ez. Herreweghe interpretációjában csodálatos a felismerés, miszerint a legtisztább, mindent felemésztő érzéseket, kizárólag az emberi hang természetességével és artikulációjával lehet a legjobban kifejezni. Az alárendelt szerepben is tökéletes a zenekar, az énekhangok testet adnak az érzéseknek, tapintható a fájdalom. Lehet, hogy most egy kicsit túllőttem, de nagyon mélyen érint ez a zene, azt hiszem négyszer egymás után adtam át magam és az Obelisk partner volt az élvezetekben. Továbbra is figyelemre méltó a középtartomány meleg, de határozott karaktere, nem folyik szét a zene, mert pontosan körülírt minden egyes hang.
Lelkes voltam, s gondoltam, hogy egy igazi téri helyzet elé állítom az Obelisket, így kitartva Bach